Itt ülök 14 óra 37 perckor, a jó meleg lakásban, egyedül kuporgok a kupleráj és szemétdomb tetején. Időm az bőven lenne összepakolni, de az esélytelenség netovábbja fél hatos keléssel (ld. előző bejegyzés). Mindezek, és az intenzív négyórás beszéd eredménye képpen annyira lelassulok, hogy hihetetlen. Szervezet felháborodva tiltakozik a bevezetett, illetve bevezetésre kerülő szankciók ellen, így hát ki kell cselezni.

Egy csomó dolgot figyeltem meg, például azt is, hogy ilyen koffeines pezsgőtabival végig lehet nyomni a napot, bár jelenleg a mai az első kísérletem, de délután egy óráig, mondom, fél hattól egész jól elvoltam vele, bár kétségtelen, hogy most benne van minden bizodalmam hogy feltámadok poraimból, mert ez botrány komolyan mondom. És  hány, hány millió olyan ember van aki napi 12 órát húzza a szénbányában az igát aztán hazamegy és megeteti az éhes gyerekszájakat!? Hát, Kiscsillagom, (mármint én) te vagy az evolúció azon része, akin már rég behajtotta volna a természet a követelését (természetes szelekció) ha nem lenne a modern orvostudomány. magyarul tehát nem vagyok egy túlélő típus. Egyébiránt ha már a megfigyeléseknél járunk, el kell mondanom a tuti hírolvasás receptet. Egyszerűen le kell engedni a fotelt, amennyire lehet, és egyenes szögből kell nézni a monitort. Minden más lényegtelen. Társ ugyanis szeret műsorvezetni egy kakasülőn kvázi, de az nekem annyira nem pálya, mert egyrészt a mikrofont egyszerűen sehogy sem tudom odamanőverezni a számhoz, meg hát bajosan látok lefele, különösen ha az ötödik hír tájékán kell sasolni a fura nevű tisztségviselőket.

Egyéb iránt rendeletet hoztam. Nem mintha közigazgatási szerv lennék, vagy országgyűlés, vagy valami ilyesmi, de úgy érzem, hogy a többi hírszerkesztő nevében is jogom van kijelenteni: mostantól csak kovács jános nevű emberek ülhetnek a parlamentben. Ha eredendően nem ezzel a névvel születtek, akkor is kénytelenek felvenni. A név után lévő számmal lehetséges a megkülönböztetés. Nők a kovács jánosné nevet használhatják, mert hihetetlen hogy mennyi kimondhatatlan nevű fontos ember van ebben az országban. A világról már nem is beszélve. Ha mást nem, legalább limitálni kéne. Ennek véget kell vetni.

Egyébiránt ma annyi eszem volt kb, mint egy doboz dominónak. Társ egyik ismerőse becimbálta a városba a hátsónkat négykeréken, mire én simán bentfelejtettem az autójában a telefonom. Éppen célba vettem az egyik drogériát foszladozó alapozószivacsomat lecserélendő, erre az eszembe ötlik hogy valami nincs meg. Mintegy tíz perc túrás után a táskámban rájöttem, hogy ez bizony a leparkírozott automobilban hever. Odamentem hát a nyilvános parkírozóba, ahol az autó pihengetett a kb -8 fokos januári hidegben, és mintegy 5 percnyi töprengés után, miszerint sírjak vagy nevessek vagy mi a vihart csináljak és egyébként is pisilnem is kell, a hideg bekergetett a nem messze lévő postahelyiségbe, ahonnan ablakon át bámultam az autót és vártam a csodát vagy a gazdáját. Körülbelül 40 perc várakozás után, mely alatt a posta dolgozói már bizonyára értesíteni akarták a titkosszolgálatot, Isten visszaküldte Társ ismerősét a kulccsal valami papírért. Ó mondom ezaz. Köszönöm! A nap másik csúcspontja egyébként az volt, amikor Társ élő adásban közölte, hogy a rajtam lévő kötött ruháról ő bizony azt feltételezte hogy egy elnyűtt pulóver. Biztos azért ér a térdemig. Na ennyi. Így próbáljak én meg divatos meg nőies meg okos meg kedves meg még kitudja mi lenni, ha EZT KAPOM CSERÉBE! egyébként jót röhögtem rajta. Az én pulcsim legalább nincs KIREHÜLVE (azaz kilyukadva, ez társ szakzsargonja szerint volt).

Reggel nagyon reggel van. Télen még reggelebb a reggel, minek következtében nem lehet elég hamar elkezdeni. Mármint a reggelt. Mert fizikai képtelenség hajnali fél hatkor felkelni legalábbis számomra, azután egy órával már értelmesen beszélni, szépen, nyitott szájjal, a sz és a cs hangokra teljesen odafigyelve okosan, szellemesen, humorosan. Mert a reggeli műsorvezető olyan gép, aki ahogy kipattannak a szemei, mosolyog és vicceset beszél, jó hangja van, nem sziporog és tüsszent, és nem sípol össze a mikrofonja Társséval. Viszont akkor nálam zavar van az erőben.

Igen, a reggeli műsorok Társsal jóK, ilyenkor érzed azt, hogy nem egy mikrofonnak, értsd egy viszonylag hosszú nyeklő nyakkal rendelkező likas vasdarabnak (tényleg, miből gyárthatják a mikrofonokat?) meséled el, hogy fel kell köszönteni, ecsém, a névnaposokat, hanem van ott még két szempár, aki ha akar kiröhög, ha akar jelez hogy ne beszélj tovább mert nincs rá idő, és olykor gorombán rádkiált hogy HÚSZMÁSODPERC TÍZ ÖT IDŐVAN!! Társ egyébként jó fej, csak néha szórakoztat hírek előtt azzal, hogy orrtúrást imitál és közben kancsalít. Teljesen partnerként kezel, pedig teljesen kétségbe vagyok hogy ugye média, és mégis csak segítenek itt az embernek bejutni. Hát vannak olyanok, akik ettől hatalmas királynak érzik magukat, és azt gondolják hogy a hátsójukban már mikrofonnal és remek beszédkészséggel és szellemességgel születtek, és ezt rendelte nekik a karmájuk, meg vannak olyanok, akik összemennek kb akkorára, mint egy bolha és igyekeznek csakazért is bebizonyítani maguknak, meg mindenkinek hogy ők egyébként is eljutottak ám volna idáig...egyszer.... ő.... 10 év múlva.

Első hétköznapi reggelünkön természetesen 5 percet késtem, és ennek eredménye képpen úgy vágtattam be, mint egy komplett vaddisznócsorda, a magassarkú csizmámban. Satufék, ajtócsap, kapunyit becsapód, TDZZZS, trapp trapp trapp tuk tuk tuk tuk tul nyit bevág dzs dzs dzs. Hát nem lehetett valami felemelő erre kelni. Aztán Társ megjegyezte, hogy szomszédok laknak ám a szomszédban, úgyhogy okosan a reggeli trappolással és sikonyával, másnap már tutyiban nyomtam végig a délelőttöt. Társ sima cipőben is azzal kezdte, hogy átesett egy kisebb kábelhalmon, mert ha nem vigyáz az ember, könnyen egy antenna és fura kapcsolók állhatnak a tomporába (akár) arrafelé. Szóval vigyázat.

Az a helyzet, hogy sok a gomb. Meg a tekerő. Meg a kütyü. És ezek összezavarnak engem.

Amikor először találkoztam az adáslebonyolítóval, hát, kedves emberek, az nem volt gyenge. Főnök kb két órán keresztül magyarázta, hogy BENYOMOD A GOMBOT- LEÁLL A LISTA- EZT FELTOLOD- AZT FELTEKERED-BENYOMOD A MÁSIKAT stb, hát az én fejemben nem mondhatnám hogy összeállt a dolog, ezért aztán szépen caps lock billentyű benyom, instrukciók begépel, a következő alkalommal már készültem. Égés, nem égés, nem érdekelt túlságosan, komplett használati utasítással jelentem meg a rendszerösszeomlást elkerülendő, megszámozva a mozdulatokat, amiket annak érdekében kell elkövetni, hogy egyáltalán a népek hallják, amiket mondok nekik.

Először, amikor beültem ezen miki mögé, annyira voltam stresszes, mint az első nyilvános közszereplésemkor a patinás városi tv-ben, Kr.e 500-ban kb, de segond, itt csak a hangomat hallják, legalább nem kell azért aggódnom, hogy merre leffeg az oldalháj. Meg hát ugye három és fél évet gyötörtem egy másik mikrofont, mi baj lehetne. Ehhez képest... az első három adásban halvány gőzöm nincs, miket mondhattam, mert a stresszfaktor kitörölte az agyamból. A hírekkel is ez van: egyszerűen annyira megyen a koncentráció, hogy az agyam képtelen elraktározni, ugyanis próbálok: 1. komoly maradni, 2. nem szörcsögni/hörögni/orrszívni/lihegni stb, 3. úgy csinálni, mint aki egy egész tüdő, ezáltal azt az illúziót kelteni, hogy egy levegővel simán elbánok egy három tagú kifejtett összetett mondatottal. Ezért aztán ha valaki megkérdezi, hogy na és milyen hírek voltak ma, annyit mondok hogy ő, meg izé. És valamilyen katonák mentek valahová, majd hazamegyek és utánanézek, hogy mi is történt aznap a világban.

De nem mindig szükséges nekem bénáznom, tízből kétszer a program gondolja, hogy hagyjam lógva mert korán reggel van, vagy egyszerűen csak úgy határoz hogy megviccel, és bezárja magát. Persze hol nincs ez így, ahol a számítógép az úr. A kedvencem az volt (bár ezt közösen műveltük, a számítógép, a program és én), amikor egyszerre kezdett énekelni az U2, Geszti Péter és a Váradi Roma Café, mindenki beleadott mindent, el lehet képzelni az éteri zűrzavart, szó szerint. Gondolom szegény hallgatók meg nem feltételezték hogy én vagyok a looser, következésképp tekergették össze-vissza a készülékeket a hiba forrását keresve. Persze, ha lennék annyira elborult kreatív elme, még valami jó kis mixet is tudtam volna kreálni belőle, de én akkor inkább pánikoltam, majd a vészhelyzet esetére című protokollt követve újraindítottam mindent.

Kedves Emberek,

Képzeljétek, az történt velem, hogy rádiózom. Egyébként a főiskolának, ahová járok, van egy nagyon kiváló kis rádiója, internetes. Vannak benne rendesen hírek, meg műsorok, mikrofon, füles, meg még ami kell. Például egy határ lelkesedés, de pénz, az nem sok van benne:) Vérremenő csatákat vívott a felelős szerkesztő pajtás minden darab potméterért. Azt gyötörtük gyakorlat céljából, gondoltuk jó lesz ha nem csak az szerepel az önéletrajzunkban hogy rádiós szakirány, hanem mondjuk az is, hogy pl. négy év műsorvezetés. Akit igazán érdekelt, az ott volt folyamatosan hogy élőben olvashassa a saját maga által megszerkesztett híreket, vezethesse a saját maga által kitalált és megtervezett műsorát, és egyáltalán, mikrofonközelben legyen. Nos, mindezek után, úgy harmadév vége táján az ember elkezd gondolkodni a hogyan továbbról. Sok furmányosan firnyákos sorsfordulat után egyszercsak képzeljétek, egy mikrofonba beszéltem bele, az emberek pedig hallották, és sms-t küldtek a szerverre, hogy milyen jó hogy beszélek hozzájuk. Jó, olyat is küldtek, hogy mit okoskodom én, a testét áruló, Júdeából származó nőszemély- hogy finom legyek.)Csak ezért az egy élményért megérte ez a négy év, amit egy vidéki, kissé unalmas kis-vagy hát közepes város unalmában (a társaságot kivéve!) töltöttem. Aztán visszatértem a vidéki, kevésbé poros, és sokkal nagyobb, már-már közepes méretű városba, ahol megtudtam, hogy műsorvezetői kötelesség az élő hírolvasás.

Mondom mi? Élő? nekem az élő hírolvasásról, az egyetemi rádióból egy dolog maradt meg. Az, amikor Pinyóval voltam beosztva, és érdekesség képpen egy színes hírt böktem be a végére. Azt hiszem, valamilyen távolköpő verseny volt, ahol az egyik delikvens kizuhant a korláton, mert nekifutásból akarta legyőzni az ellenfelet (többet ésszel, mint erővel...) és hát nem túl szerencsés formában ért földet szegény pára. Na már most vizuális típus vagyok, és ez olyannyira kacajra fakasztott, hogy képtelen voltam végigmondani amit kellett volna, és konkrétan beestem az asztal alá. Pinyó pedig nagy nyerítés közepette lekeverte a híreket, én pedig visítottam tovább a röhögéstől... Ezek után valahogy elment a kedvem az élő hírektől, de itt nem volt apelláta, megkerestem hát mélyen rejlő komolyságom, és azóta használom. Bár, még mindig megtréfálom magam, a kedvencem az, amikor titulust tévesztek, vagy netán egyáltalán nem azt olvasom, ami nekem oda van írva. Ma például kifejezetten mérges lettem egy horgászati tilalommal kapcsolatos hírre, mert van a halaknak az a valamilyen helye, ahol sokan vannak, és akkor tilos horgászni. Na. Hát ez a szó kimaradt az életemből, ahogy az látszik is. Háromszor volt benne a hírben, háromszor kevertem össze a betűit és kavarodott össze a nyelvem. De volt már Gázai övezet helyett Gizai övezet, Gaskó István pedig az egyik hír erejéig a VDSZSZ alelnökévé avanzsált. meg hasonlók. De megküzdök vele, remélem, hogy egy idő után képes leszek felolvasni egy komplett hírblokkot NULLA hibával. Úgy látszik, ez a nap még várat magára...