Az a helyzet, hogy sok a gomb. Meg a tekerő. Meg a kütyü. És ezek összezavarnak engem.
Amikor először találkoztam az adáslebonyolítóval, hát, kedves emberek, az nem volt gyenge. Főnök kb két órán keresztül magyarázta, hogy BENYOMOD A GOMBOT- LEÁLL A LISTA- EZT FELTOLOD- AZT FELTEKERED-BENYOMOD A MÁSIKAT stb, hát az én fejemben nem mondhatnám hogy összeállt a dolog, ezért aztán szépen caps lock billentyű benyom, instrukciók begépel, a következő alkalommal már készültem. Égés, nem égés, nem érdekelt túlságosan, komplett használati utasítással jelentem meg a rendszerösszeomlást elkerülendő, megszámozva a mozdulatokat, amiket annak érdekében kell elkövetni, hogy egyáltalán a népek hallják, amiket mondok nekik.
Először, amikor beültem ezen miki mögé, annyira voltam stresszes, mint az első nyilvános közszereplésemkor a patinás városi tv-ben, Kr.e 500-ban kb, de segond, itt csak a hangomat hallják, legalább nem kell azért aggódnom, hogy merre leffeg az oldalháj. Meg hát ugye három és fél évet gyötörtem egy másik mikrofont, mi baj lehetne. Ehhez képest... az első három adásban halvány gőzöm nincs, miket mondhattam, mert a stresszfaktor kitörölte az agyamból. A hírekkel is ez van: egyszerűen annyira megyen a koncentráció, hogy az agyam képtelen elraktározni, ugyanis próbálok: 1. komoly maradni, 2. nem szörcsögni/hörögni/orrszívni/lihegni stb, 3. úgy csinálni, mint aki egy egész tüdő, ezáltal azt az illúziót kelteni, hogy egy levegővel simán elbánok egy három tagú kifejtett összetett mondatottal. Ezért aztán ha valaki megkérdezi, hogy na és milyen hírek voltak ma, annyit mondok hogy ő, meg izé. És valamilyen katonák mentek valahová, majd hazamegyek és utánanézek, hogy mi is történt aznap a világban.
De nem mindig szükséges nekem bénáznom, tízből kétszer a program gondolja, hogy hagyjam lógva mert korán reggel van, vagy egyszerűen csak úgy határoz hogy megviccel, és bezárja magát. Persze hol nincs ez így, ahol a számítógép az úr. A kedvencem az volt (bár ezt közösen műveltük, a számítógép, a program és én), amikor egyszerre kezdett énekelni az U2, Geszti Péter és a Váradi Roma Café, mindenki beleadott mindent, el lehet képzelni az éteri zűrzavart, szó szerint. Gondolom szegény hallgatók meg nem feltételezték hogy én vagyok a looser, következésképp tekergették össze-vissza a készülékeket a hiba forrását keresve. Persze, ha lennék annyira elborult kreatív elme, még valami jó kis mixet is tudtam volna kreálni belőle, de én akkor inkább pánikoltam, majd a vészhelyzet esetére című protokollt követve újraindítottam mindent.
